NCTA pályázat

Egy nagymama (riportok a szülésről)

Anya 1. (riportok a szülésről)

Beszámolók a császármetszés utáni földolgozó csoportról 1.

A császárfeldolgozó csoportról egy fórumon olvastam és arra gondoltam akkor, hogy nekem a műtéttel kapcsolatban nincs feldolgoznivalóm. Persze rögtön utána a következő gondolatom máris az volt, hogy a műtéten túl mennyi mindennel van, ami a lányom születésével kapcsolatos. Mikor először mehettem volna, nem tudtam megoldani a gyerekek felügyeletét és úgy éreztem, hogy talán ez azért történt, mert még nem álltam rá készen. Megkértem azért az egyik szervezőt, hogy mindenképpen tegyen várólistára. Úgy gondoltam, hogy vannak dolgok, érzések, amiket soha nem mondtam ki, soha nem fogalmaztam meg, hiába volt támogató hátterem. Azt sejtettem, hogy egy érintett, de mégis ismeretlen emberekből álló körben ezeket jobban ki tudom adni magamból, mint ahogyan előtte tettem. Az is felmerült bennem több alkalommal, hogy terhelem a barátaimat azzal, hogy újra és újra felhozom Juli születésének körülményeit. Erre ők sosem adtak okot, csak bennem élt. Azért jelentkeztem a csoportra, mert biztos voltam abban, hogy amíg nem simítom el a hullámokat, addig nem tudok újra babát várni, pedig mindig is nagycsaládot szerettünk volna a férjemmel.

 

A csoportra megérkezve rögtön más lelkiállapotba kerültem, érdekes, hogy szinte azonnal, ahogy az ajtón beléptem. Nagyon hiszek a női körök erejében és abban is, hogy az értő figyelem csodákra képes. Másodikként mondtam el a történetemet, ez meglepő volt számomra, azt hittem, hogy a végére maradok. Egészen addig a napig és a történetünk első percétől kezdve úgy tekintettem mindenre, mintha nem velem, velünk történt volna, hanem egy filmet néznék kívülről. Éppen ezért néha még én magam is megkérdőjeleztem, hogy valóban megtörtént-e. Tudom, ez így furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy így tudtam magam tartani és látszólag biztonságban lenni. Nyilván tudtam és éberen átéltem mindent, de a lelkemnek könnyebb volt a távolságtartás-magamtól is. Ott, amikor elkezdtem elmondani a történetünket, döbbentem rá én magam arra, hogy nem veszélyben vagyok, ha újra babát várok és őt megszülöm, hanem biztonságban, hiszen a testem jelez és kompetens vagyok, sőt nálam jobban nem tudhatja senki, hogy mire van a babámnak szüksége. Ez az érzés már az első –hüvelyi úton történő- szülésemnél elveszett és most visszakaptam.

Hogy merre vitt a csoport? Egy magasabb önértékelés felé. Arra, hogy a második alkalommal már nem egyedül vettem részt a munkában, hanem velem volt egy pici kis emberke, aki lassan egy éves lesz. Elindultam egy olyan úton, ahol bátrabban és felnőttebben vettem részt saját életem alakításában. Tudom, ezek nagy szavak, de valóban ez volt az utam első kilométere. Azt hiszem, hogy ez annak köszönhető, hogy a csoportvezetők bíztak bennem és elismertek anyaként. Egyikük nézése, vagyis inkább az, amit a szeméből véltem kiérezni a mai napig megerősítő számomra bizonytalan helyzetekben.

 

Nagyon hasznosnak találnám, ha ilyen csoportra minden érintett el tudna jutni, aki szeretne. Úgy hiszem, hogy a hegek nem szakadnak, de szükség van a gondos ápolásukra.

2.

TAPASZTALATAIM A SZÜLETÉSHÁZ 2012. NOVEMBERÉBEN TARTOTT CSÁSZÁRFELDOLGOZÓ FOGLALKOZÁSÁRÓL

 

2012. novemberében jelentkeztem a Születésház egy napos császárfeldolgozó „műhelyébe”. Kisfiam – aki első babám – császármetszéssel született, ekkor 8 hónapos volt. Őt is magammal tudtam vinni, mert még pont nem volt hozzá túl nagy mozgásigénye, hogy zavarta volna a foglalkozást, ellenben zömében anyatejes volt.

A császármetszésem után szinte azonnal (még a kórházi napokat töltve) éreztem, hogy a dolgoknak nem így kellett volna alakulniuk, másképp fogalmazva, hogy kicsit más egészségügyi hozzáállással alakulhatott volna másképp is. Ezt csak megerősítette a 6 hetes kontrollon az azóta csak volt orvosommal való beszélgetés, aki – amikor rákérdeztem – nem tagadta, hogy a mai magas magyarországi császárstatisztikák szorosan összefüggnek az orvosok műhibaperektől való félelmével és a defenzív hozzáállással. Brazil és török császárstatisztikákkal példálózott, ami már akkor sem volt számomra elfogadható indok, habár vajmi keveset tudtam a nemzetközi számokról és a WHO ajánlásokról.

A megérzésemet tehát az orvos válaszai, majd nagyon sok utánaolvasás is megerősítette, hogy mi azon esetek közé tartoztunk, akiknél a műtétes szülés gyakorlatilag komolyabb indok nélküli volt, pusztán kórházi protokollt, órákat és centiket tartottak számon, nem elsősorban a kismamát és a babáját, azaz minket. Így aztán kapva kaptam az alkalmon és gondolkodás nélkül jelentkeztem a csoportba, hogy ott újabb megerősítést – vagy éppen cáfolatot – kapjak teljesen más szemléletű szakemberektől.

Mire eljött a császárfeldolgozó napja, már teljesen tisztában voltam európai és nemzetközi viszonylatban is a statisztikákkal, WHO ajánlásokkal és ezeket össze tudtam hasonlítani a magyar gyakorlattal. Először nagy döbbenet volt számomra, hogy Magyarországon nem csak városonként, hanem pl Budapesten belül is mekkora különbségek vannak kórház és kórház protokollja és statisztikája között.

 

Amit a császárfeldolgozó napján kaptam:

A feldolgozó napján heten gyűltünk össze érintettként. Akik a beszélgetést moderálták, egy szülész-nőgyógyász-pszichológus szakorvos, egyben szülésznő és egy másik pszichológus voltak.

A nap kezdetén mindenki titoktartási fogadalmat tett, erre szavát adta.

Annyi talán elárulható, hogy a nap első felében mindenki egymás után elmondta a tényeket és szubjektív megéléseit is a császármetszésével kapcsolatban, délután pedig a csoport vezetője mindenkinek szintén egyesével szakmai szemmel végigelemezte a szülését az elhangzottakra támaszkodva. A kettőt egy ebédszünet választotta el, ezalatt konzultált a két csoportvezető.

2012-ben a magyar országos császármetszés statisztika 35% volt – ez az azóta eltelt két évben valószínűleg csak még tovább emelkedett.

Utólag be kell valljam, hogy voltak pozitív előítéleteim, így volt bennem egy olyan, akkor még meg nem fogalmazott elképzelés, hogy mindenkinek elmagyarázzák majd – természetesen szakmai érvekkel alátámasztva – hogy milyen módon születhetett volna meg mégis természetes úton a kisbabája.

Ezzel szemben a csoport vezetője a hétből két édesanyának azt mondta, hogy az esetükben a császármetszés abszolút indokolt volt, egynek pedig azt, hogy az általa elmondott tények alapján nehéz megállapítani utólag, hogy indokolt volt-e vagy sem.

Négyünknek pedig – én is köztük voltam – valóban azt mondta, hogy a műtétünk nagyon messze volt az életmentéstől, sőt…

Ha a számokat nézzük, a WHO naprakész kutatásokon alapuló ajánlásai szerint ideális esetben a császármetszések aránya 10-15% között kell, hogy mozogjon. Ez alatt a csecsemő-, fölötte pedig az anyai halandóság illetve a szövődmények kialakulásának száma nő meg.

Ezen az arányon nyilván emelhet az, hogy egyes kórházak rendelkeznek koraszülött és/vagy újszülött intenzív osztállyal, de országos szinten semmiképpen nem indokolják a nemzetközi ajánlásokhoz képest 20-25%-kal magasabb arányt.

A résztvevők tehát mind abból a 35%-ból kerültek ki, akiknek Magyarországon császármetszéssel jött világra a kisbabájuk. Ebből kettőnek egészen biztosan indokolt volt a műtétje (annak körülményei, időpontja, hogyanja, az emberiesség az megint más tészta), tehát az összes születésre vetített 10%-os császármetszés, amit a WHO is ajánl, már meg is van! Volt az az egy kérdéses eset, ami ha valóban indokolt volt, ott is van a 15%. Érdekes egybeesés – egészen mostanáig, amíg nem érkezett a felkérés, hogy írjam le a két évvel korábbi felismeréseimet, ez nem is tudatosult bennem!

 

Ami a lelki megerősítést és szubjektív megélést illeti, két szót kaptam egy olyan embertől, akinek a munkássága, a statisztikái számomra abszolút hitelessé teszi a hozzáértését (is): „Téged átvertek.”

Nagyon jól esett az egyenesség, valóban igaz, hogy a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalanság! Természetesen ezután részletesen ki is fejtette, hogy az előzőleg általam elmondottak mely pontjaira alapozza ezt a véleményét szakmailag.

Másfél évvel később kaptam utólagosan még egy megerősítést – nem mintha szükség lett volna rá – hogy minden úgy volt, ahogyan azt én is éreztem és a csoport vezetője is elmondta nekem.

Második babámmal a hasamban, kora várandósan elmentem a régi nőgyógyászomhoz, aki más irányú szakmai érdeklődése okán már nagyon rég nem vezet szüléseket (ezért nem születhetett nála már az első babám sem). Kisfiam születésének körülményeiről kérdezve pár mondat után csak annyit mondott, hogy engem levágtak. Elsőszülöttem ekkor már több, mint 2 éves volt, a császármetszést nagyjából pont ekkorra éreztem teljesen feldolgozottnak, mégis ismét jól esett, hogy egy újabb szakember mondja ki kérdés nélkül, keresetlenül, egyenesen, amit azóta is nagyon kevesen értenek meg a tágabb környezetemben.

Egyúttal meg is lepődtem, hiszen a császárfeldolgozó foglalkozást egy köztudottan NEM medikalizált szemléletű csapat tartotta, míg a nőgyógyászom mégis csak egy kórházban dolgozó, annó kórházi szüléseket vezető szakember! Hát ekkora különbségek adódhatnak kórház és kórház, ill. orvos és orvos gyakorlata és véleménye között még medikalizált szemlélettel is!

Bónuszként – legutolsó megerősítésként – pár hónappal ezelőtt, éppen a harmadik trimeszterbe lépve találkoztam egy távolba szakadt, egészen pontosan Svédországban élő rokonommal, aki vezető szülésznőként dolgozik egy svéd kisvárosi kórház szülészetén. Fiatalon költözött ki, így az iskoláit is ott végezte el.

Az igazi meglepetést az okozta, hogy amiket ő mesélt a szülészetükön működő gyakorlatról, az teljesen egybeesett az itthon dolgozó bábák hozzáállásával és gyakorlatával! Szülésznő rokonom kórházának császármetszés statisztikája 12%, a hozzájuk legközelebbi PIC-kel rendelkező szülészeté pedig 18%…

 

Összefoglalva:

Ezt az egy feldolgozó napot nem csak pusztán hasznosnak találtam, hanem a mai napig – és valószínűleg még nagyon sokáig – töltekezem az ott elhangzottakból, akár a szakmai vonzatú információkra gondolok, akár arra a mérhetetlen empátiára, amit minden egyes résztvevő felé úgy tanúsítottak mind a csoport vezetői, mind maguk a résztvevők, hogy aki éppen elmesélte a vele történteket, maximális figyelmet és együttérzést kapott! Lelkileg felszabadító volt, hogy végre sokkal tisztábban láttam a múltbeli eseményeket! Minden császármetszésen átesett – vagy akármilyen kimenetelű negatív szülésélményt magában hurcoló – anyának biztosítani kellene hasonló lehetőséget, mert olyan szakmai információkat kaptam ott, amiket sem előtte, sem azóta nem kaptam a magyar egészségügyben dolgozó szakemberektől sem a várandósgondozás, sem pedig kisfiam születése után a kórházi tartózkodás során.

3.

Miért jelentkeztél a csoportra?

Össze tudnád-e foglalni ennyi idő távlatában, hogy mi történt ott Veled, esetleg milyen fölismerést hozott, merre vitt?

Látod-e értelmét annak, hogy ilyesmi találkozások legyenek azoknak, akiknek császármetszésük volt?

 

A császármetszéses szülésem után már túl voltam egy VBAC-en, mégsem éreztem magamban azt a megnyugtató érzést, hogy tudok szülni. A VBAC után három hónappal még mindig rémálmaim voltak arról, hogy csak vajúdok eredménytelenül, de feleslegesen, mert én úgysem tudok szülni. Ebben szerepe volt a hosszú látencia szakoknak, melybe első alkalommal csúnyán beleszóltak, viszont a támogató közeg ellenére másodszor sem sikerült megúszni, így magával hozott rengeteg kétséget, félelmet. És természetesen szerepe volt annak is, hogy első alkalommal mélyen belém ivódott két dolog. Az egyik az, hogy felesleges a vajúdásom, hiszen úgysem haladunk vele, a másik pedig az, hogy a miért van szükség császármetszésre kérdésemre azt a választ kaptam, hogy azért, mert nincs elég receptor a méhemben ahhoz, hogy megfelelő fájásaim legyenek. A számos ellentmondás mellett ez volt az egyetlen, ami már ott gyanús volt, hiszen azt is mondta az orvosom, hogy a császár ellenére legközelebb még szülhetek. Azóta sok helyről megbizonyosodtam, hogy ilyen diagnózis nem létezik, de olyan mélyen érintett akkor, hogy képtelen voltam tudatosan törölni ezt a kételyt, hiányosságot, szégyent törölni a tudatomból.

A csoportban való megerősítés nagyon fontos volt számomra, hogy végleg el tudjam fogadni, hogy nem élek semmiféle hiányossággal, nincs semmiféle betegségem, kórom, rendellenes fejlődésem, ami a szülés ellen dolgozna. Ezt addig hiába tudatosítottam, nem sikerült a magamévá tenni még a szülés alatt és után sem, sőt a szülés közben, a kitolás kezdetén komoly gondot okozott, hogy a meggyőződésem és a történések összeegyeztethetetlenek, visszhangzott a fejemben a régi orvos szava, hogy úgysem…, kevés…, felesleges stb.

Az ott elhangzott történetek a sorstársaktól, a történetek újra és újra felbukkanó szüzséi, a hasonló élmények megnyitották azt, ami addig elzárva volt. A történetek mintha egy meghatározott elemkészletből építkeznének, mindegyik más volt, de a legtöbben találtam hasonló részleteket. Ezek a mások által megélt és hasonlóan földolgozott (vagy föl nem dolgozott) élmények legalább olyan fontosak voltak, mint a csoportvezetők tudása, munkája. A kettő bennem összeért és megindított egy folyamatot. Az érzelmileg megnyílt terepen el tudott jutni a hiteles információ oda, ahol a problémám legmélye volt, és mint egy szálkát ki tudtam húzni onnan a kételyeimet. Ez pedig elindította azt a folyamatot, melyet sosem hittem volna el, ha nem érzem, tapasztalom, látom saját magamon. Az foglalkozás végére szépen elindult az a folyamat, amit a testem nem végzett el a szülés során, amit nem az agyam irányítása alatt végzett el, hanem a kívülről érkező minimális, de mégiscsak megjelenő oxitocin kényszere alatt, tudattalanul tett. Akkor még csak éreztem a szabályos 10 perces remegéseket, melyek hazafelé egyre erősödtek. Estére az utolsó szoptatás után már 1-2 percenként produkált kívülről látható összehúzódást a méhem, pedig a szülés után 3 hónappal már visszanyerte eredeti formáját. Ekkor mentem el aludni, mivel ezek az összehúzódások fájdalommentesek voltak, tényleg csak érezni lehetett őket. Reggel minden jel arra mutatott, hogy álmomban sem állt meg a folyamat, könnyűnek éreztem magam, még ha voltak is testi jelei, hogy az éjszaka jelentős részében nyomhattam. Néhány nap múlva megálmodtam, hogy megszületik a kislányom. Már nem csak a kétségbeejtő, elhúzódó vajúdásig folytatódott az álmom, hanem megtörtént a katarzis is, ami élőben elmaradt, hiszen akkor is az volt az első szavam, hogy nem hiszem el. És tényleg nem hittem el. Most már elhiszem. Tudok szülni, képes vagyok rá.
És még valamiben segített a csoport. A császárral született kisfiammal kapcsolatban szörnyű rémálmaim voltak, amik hatalmas lelkiismeret-furdalást okoztak. Mivel jelentőségteljessé váltak az álmok, eszembe jutottak az akkori gyötrelmeim, de már nem tudtam pontosan visszaidézni őket, a rettegett jelenetnél megszakadt a film, már felidézni sem tudom, egykori rémálmom képeit és ezzel ettől a lelkiismeret-furdalástól is megszabadultam.

Szerintem mindenkinek fontos lenne, hogy érzelmileg is el tudja helyezni a szülését az életében és ez hatványozottan igaz akkor, ha valamiért traumatikus élménnyé vált számára. A császármetszés pedig sokaknál okoz ilyen élményeket, melyről társadalmunkban nem illik nyíltan beszélni. Rálicitálni a megpróbáltatásokra lehet még egy játszótéri kisközösségben is, sőt még teljesen vegyes társaságban is. A valós érzelmi megrázkódtatás viszont tabutéma, őszinte és érdemi beszélgetésre csak érintettekkel és erre a témára érzékeny szakemberekkel lehet csak, hiszen még sokszor a szakavatottak (orvosok, szülésznők, pszichiáterek) sem partnerek ennek feldolgozásában. Ezért ajánlom minden ismerősömnek, hogy keressen magának csoportot, terápiát, bármilyen lehetőséget, ha érintettnek érzi magát, mert érdemes, mert segít, és mert a medikalizált szülési körülményekből származó lelki sérülésekre nincs automatikus megoldásunk, hiszen a test a lélek erre nem lehet felkészülve, a biológiai lényünk számára nem létező élményeket tapasztaltunk meg.

csaszarmetszes_2013_2015_stat

Beszámolók a császármetszés utáni földolgozó csoportról 2.

Beszámolók a császármetszés utáni földolgozó csoportról 3.

Várótermi beszélgetések 1.

Várótermi beszélgetések 2.

Értékelés 1.

Értékelés 2.

Értékelés 3.

Értékelés 4.