Egyéni terápia – Herner Dorka

Pszicoach vagyok – ahogy keresgélem a szavakat, hogy leírjam, mit is csinálok, a pszichológus vagy a coach külön-külön nem fedi le.

A coach többnyire nem nézi a múltat, a folyamat célorientált, a jelenre és a jövőre tekint, nem vakirgálja az élet-lerakódásokat. Nekem nagyon fontos a segítő beszélgetéseim során, hogy van mögöttem egy mélyebb tudás a lélek működéséről. Ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy minden esetben vissza kell menni nagyanyám nagymamájáig, de nagyobb a mozgásterem, bővebb a tárházam, ha megtehetem. Nem hiszek abban, hogy a repedező falak javítására hosszútávon megfelelő egy festés. Viszont nem hiszek abban sem, hogy mindig a hosszútáv a cél. Ha az alapokat rakom helyre, erősítem vagy épp bontom le és építem újra, stabilabban fog állni az épületem, jobban fogja bírni a földrengéseket, az átépítéseket – tehát a mindennapok terhelésén túl a kríziseket és a változásokat is. De ha nincs pénzem (=kedvem) és időm (=energiám) az alapokat javítgatni, sokkal jobb egy festés, mintha a fejemre esne a vakolat. És vannak a köztes esetek: a konyha falát kifestem, a hálószobát javítom statikailag is.

A coachingban nem tudok azonosulni a szokott kategóriákkal, nem tudom a klienseket és a problémákat 3 dobozba tuszkolni – life, business, executive… Ezt a részét inkább pszichológusként látom: van az ember és az ő elakadása, de hogy hol a gyökere a változtatási lehetőségeknek, arról nem föltétlen a probléma vagy az ember besorolása ad támpontot.

A coaching általában rövidebb, mint egy terápia és egy lazább keretekkel bíró, a változásokat gyorsabban facilitáló módszer, én legalábbis ezt kedvelem benne. Szeretem, ha látom mozdulni az elakadásaimat, ha nem kell hónapokat, éveket várnom a változásra – akár kliensként, akár coachként.

A coachingra jellemzőbb a partneri kapcsolat, én is ebben hiszek. A folyamatot közösen alakítjuk a klienssel, és bár nem ugyanazok a föladataink, ettől még nem leszünk alá- vagy fölérendeltek, a kapcsolat egyenrangú.

Többnyire a coachok is és a pszichológusok is azt mondják magukról, hogy ők nem vonódnak be érzelmileg egy coaching/terápiás folyamatba. Én nem látom problémának az érzelmi bevonódást, mivel tudásom révén képes vagyok kontrollálni a bevonódásom mikéntjét és szintjét és főleg: tudom ezeket a folyamat előnyévé tenni. Hiszem és tapasztalom, hogy gyorsabb és mélyebb változásokat lehet elérni, ha alapozok és építek arra, hogy a kliensben és a coachban a folyamat által előhívott érzelmi síkokat is láthatóvá lehet tenni – az átláthatóság biztonságos és ezáltal segíti a változást.

Nem gondolom, hogy a munka, amit közösen végzünk, kizárólag a kliensről szól. Nekem is dolgom van a fölvetődő témákkal. Ez nem jelenti, hogy mindig láthatóvá is kell tennem, hogy mi és hogyan érint, de ha nem szűröm át magamon, nem fogom észrevenni a vakfoltjaimat. Márpedig ahol
vakfoltom van, ott valószínűleg megítéléseim, megfelelési vágyaim, elakadásaim vannak, ami azt jelenti, hogy könnyebben előfordulhat, hogy számomra is észrevétlenül, tudattalanul próbálom terelgetni a kliensemet bármilyen irányba is. Ha úgy gondolom, van számára jobb út, mint ami az ő sajátja, egészen biztosan nem segítem őt. Az értékrendem szerint akkor vagyok hatékony terapeuta, ha feltétel nélküli elfogadást tudok adni annak, akivel dolgozom.